Kisebbségek a kampányban - az USA kisebbségei és kapcsolatuk a választójoggal

A BBC 2019 májusában egy érdekes elemzést mutatott be. Lényege az volt, hogy a 2020-as amerikai elnökválasztáson az amerikai hispán közösség különösen fontos tényező lesz. A spanyol ajkú, részeben még ide érkező gyarmatosítók leszármazóiból, részben pedig közép- és dél-amerikából származó bevándorlókból álló hispán vagy latínó közösség olyan nagy lélekszámban él az USA-ban, hogy a legjelentősebb kisebbségi csoportot jelentik mára. A BBC szerint a választásra jogosult 30 millió fekete választónál a latínók száma 32 milló, ami magával hozza, hogy a kampányban kiemelt célcsoportot fognak jelenteni.

A brit hírcsatorna szerint az amerikai politikusok legtöbbjének van spanyol nyelvű honlapja, és a kampányban beszélnek is több-kevésbé spanyolul, azonban kérdés, hogy ez elég-e a szavazatok megszerzéséhez? A BBC (nem kevés iróniával) bemutatja, hogy az amerikai anglomán jelöltek hogyan küzdenek a spanyol nyelvvel a latínó szavazatokért - persze döcögős spanyol nyelvvel. Fontos-e a spanyol nyelvre fordított válsztási információ? Kell-e egyáltalán spanyolul megszólítani a hispánokat?

A latínókról dióhéjban

A válasz az előbbi kérdésekre - úgy tűnik - igen. A latínók valóban az USA legnagyobb és leggyorsabban gyarapodó népcsoportja. A 2010-es összeírás alkalmával 308.7 millió személyt számoltak össze az USA-ban, amelyből 50.5 millió (a teljes lakosság 16 százaléka) vallotta magát hispán vagy latínó származásúnak. 2000-ben, az előző összeírás alkalmával a hispánok a teljes lakosság 13%-át tették ki (35.3 millió fő). Ez a nagy arányú növekedés azonban elsősorban a külső, azaz külföldről származó bevándorlók számának és nem a belső szaporulatnak köszönhető. A statitsztikusok kalkulációja szerint 2030-ra akár minden negyedik amerikai állampolgár latínó lehet, ha ez a népszaporulat fennmarad.

Peter M. Tiersma, a los angelesi Loyola Egyetem egykori kutatója a közszolgáltatások közül három olyan kört emel ki, amely meghatározó a nyelvi csoportok számára. Véleménye szerint a tagállamok elég kevés kétnyelvű közszolgáltatást nyújtanak. Van viszont egy olyan kör, amelyben a szövetségi hatáskörök befogadóbbak más nyelvek (különösen a spanyol) iránt, azért, hogy azokat az állampolgárok könnyebben igénybe vehessék. A három legelterjedtebb kétnyelvű elemeket is tartalmazó közszolgáltatás vagy állami feladat a közoktatás, a közegészségügy (szociális igazgatás), valamint a választójog (és itt is különösen a kétnyelvű szavazólapok). Ez utóbbi témakörben tehát nemcsak a kampányban, hanem a választójogi vonatkozásaik miatt is érdemes megemlíteni ezt a népcsoportot.

Kétnyelvű szavazólapok

A választójog és a nyelvi kisebbség közötti kapcsolat nem újkeletű jelenség. Az 1960-as években, Martin Luther King nevével fémjelzett emberi jogi („polgárjogi”, civil rights movements) mozgalmak serkentették az egyenlőség tényleges megvalósulását és ez nemcsak a fekete-fehér viszonyrendszerre, hanem a spanyolajkú-anglomán kapcsolatokra is kihatott.

A század második felétől, és különösen a 1960-80-ig tartó két évtizedben tehát a spanyol nyelv megerősödését figyelhetjük meg. Ebben a korszakban nemcsak szám szerint növekedett a spanyol ajkú lakosság, hanem a nyelvhasználat szabadsága is a latínó identitás megerősödését hozta magával.

A jogi környezet alakulására is érdemes odafigyelnünk. Az 1965-ös választási törvény 1975-ös módosításával (Voting Rights Act, „bilingual ballots”) a kétnyelvű szavazólapok kérdésében a korábbinál engedékenyebb szabályozást vezetett be. Azokon a területeken, ahol a lakosság legalább öt százaléka valamilyen nem-angol nyelvet beszélt, kétnyelvű szavazólapon adhatták le voksaikat. A kiválasztott nyelvi csoportok az ázsiai-amerikai, az amerikai-indián, alaszkai bennszülött és a spanyol-ajkú népcsoport („peoples of Spanish heritage”) volt. Emellett az 1968-as kétnyelvű oktatásról szóló törvény (Bilingual Education Act) nyitotta meg a kaput a több nyelven folyó oktatás előtt, amely tovább erősítette a nem-angol közösségeket. Az, hogy ezek a jogosultságok, kedvezmények mennyire kedveztek a spanyolajkú közösség integrációjának, mai napig vita tárgya. Egyfelől megfigyelhető, hogy a hispánok magasabb iskolázottsági fokra jutottak kétnyelvű közegben, amely elősegítette az integrációjukat az amerikai társadalomban. Másfelől, főleg a nyugati parti államokban (és azon belül is különösen Kaliforniában) egynyelvű – sok esetben szegregált – tömbök alakultak ki. Ezeket akár nyelvi “zárványoknak” is hívhatjuk, amelyek a mai napig jelen vannak a többségében spanyol ajkú közösség által lakott területeken. A jelentős nyelvi jogegyenlőségi szabályok között továbbá meg kell említeni a munkajogi szabályokat tartalmazó Equal Employment Opportunity Act (1972) és a bírósági tolmácsokról szóló Court Interpreters Act-et (1978). Ez utóbbi törvény a szövetségi bíróságok előtt tette könnyebben elérhetővé a nyelvi támogatás elérését.

Választási szabályok a kisebbségi nyelvek támogatására

Vessünk egy pillantást a választási szabályok nyelvi vonatkozásaira, amelyek önálló szakaszként jelennek meg a választási szabályok között. (52 U.S. Code Chapter 105 § 10503 - Bilingual election requirements) Ebben a szabályozási tárgyban külön érdekesség, hogy a „nyelvi kisebbség” vagy „nyelvi kisebbségi csoport” definícióját is megtaláljuk. Ezek szerint e két fogalom alatt az amerikai indiánokat, az ázsiai amerikaiakat, az alaszkai bennszülötteket, valamint a spanyol ajkú közösségeket kell érteni. (Az eredeti szöveg szerint: For purposes of this section, the term “language minorities” or “language minority group” means persons who are American Indian, Asian American, Alaskan Natives, or of Spanish heritage. - ugyanott.) A hatvanas-hetvenes években megfogalmazott rendelkezések, amelyek nyelvi kedvezményeket adtak a választójog gyakorlása során, abból a jelenségből indultak ki, hogy ezek a „nyelvi kisebbségek” egyenlőtlenséget szenvednek különösen az oktatásban, így közöttük nagyon magas az írástudatlanság aránya. Ezért alacsony a választási részvételi arányuk is. A kétnyelvűségi módosítás kifejezett oka az volt, hogy a tizennegyedik és tizenötödik Alkotmány-kiegészítésnek megfelelővé alakítsák a választójog szabályait, azaz a jogegyenlőséget ilyen értelemben is megjelenítsék a szabályozásban.

Bár ez az előbb írt szöveg nagy logikai ugrásokban éri el a célját, egyes elemeiben azért fontos megállapításokat tesz. Az első, hogy az iskolázatlanság mai napig jelentős oka olyan társadalmi problémáknak, amelyek különösen ezeket a kisebbségeket sújtják. Bár a hatvanas évek jogegyenlőséggel kapcsolatos problémáit mára kiküszöbölték, az első fejezetekben láttuk, hogy különösen a latínók szempontjából koránt sem megoldott az iskolázatlanság kérdése. Mivel azonban mára a kétnyelvű oktatás is sok helyen elérhető, illetve a közszolgáltatások jó része is „beszél spanyolul”, így nem tartom ma már relevánsnak a jogegyenlőségre való hivatkozást. Tekintsük azt inkább a szabályozás történeti gyökerének.

Az viszont egy nagyon fontos további gondolat, hogy az aluliskolázottság összefüggésben van a választási hajlandósággal. Ha viszont mindennek a hátterében a nyelv áll, akkor a logikai következtetés azt is kimondatja, hogy a társadalomba nem (jól) integrálódó nyelvi közösségek kevésbé érdekeltek az ország demokratikus intézményeinek a működtetésében. Az elhanyagolt nyelvi közösségek tehát nemcsak a társadalomban okoznak (helyi) feszültségeket, hanem összességében a demokratikus intézmények számára is deficitet hoznak. A megoldást itt „amerikai fejjel” kell keresni. Az USA törvényhozása arra a megoldásra jutott, hogy fontosabb a demokrácia működtetése, mint azt megvárni vagy kikényszeríteni, hogy a többségi nyelvet egyébként nem (vagy nem megfelelően) beszélő kisebbségek elkezdjenek angolul beszélni. A társadalomba való integrálásnak azt az útját választotta ezzel a Kongresszus, amelyet úgy is hívhatunk, hogy a „bevonás” módszere, azaz a nyelvi kisebbségek akkor is tudatosabban vegyenek részt az ország működtetésében, ha egyébként nem az angol az anyanyelvük. Természetesen máig sok kritika éri ezt a politikát.

A nyelvjogi rendelkezések működésbe lépését kettős cenzushoz köti a törvénykönyv. Egyrészt feltételként határozza meg, hogy a kisebbségi nyelvhez tartozó (egynyelvű, vagy egyébként angolul alig beszélő, azaz Limited English Proficiency, LEP) személyek száma egy államban eléri a lakosság 5%-át, vagy egy választási körzetben legalább 10.000 főt, indián rezervátum esetén pedig az ott élő lakosok 5%-át. Másrészt az adott nyelvi közösségben az írástudatlanság aránya magasabb, mint a nemzeti átlag. Írástudatlanság a mai amerikai jogban azt jelenti, hogy a személy nem tudta elvégezni az általános iskola 5. osztályát. E két feltételnek kell tehát teljesülnie ahhoz, hogy a választási szabályokban megnyíljanak a nyelvjogi kapuk. Meg kell jegyezni, hogy az európai mércével „általánosnak” tekinthető 10-30 %-os kisebbség cenzusok mellett ez az arány elég alacsonynak tűnik. Talán nem is véletlen, hiszen itt a cél valóban az, hogy a kisebbségi polgárok is részt vehessenek az amerikai társadalom egyik legnagyobb ünnepén: a választáson.

A kétnyelvűség egyébként különböző választási dokumentumokban jelenhet meg: lehetnek tájékoztatások, hirdetmények, űrlapok, szabályzatok, vagy bármilyen választási eljárást segítő dokumentum, beleértve a szavazólapot is. Ezeket a dokumentumokat angolul mindenképpen publikálni kell, azonban lehetőség van arra, hogy kisebbség nyelvén is megjelenjenek.

A BBC hivatkozott elemzése bár a politológiai szempontokat mutatta be, meg kell állapítanunk, hogy a statisztika és a jogi háttér alátámasztja mindazt, amit a latínókkal kapcsolatban megfogalmaztak. Az amerikai politikában tehát egyre jobban érdemes odafigyelnünk a latínó-vonatkozású hírekre.