A 2022/23-as tanév tavaszi félévében olyan a kisebbségekkel foglalkoztunk, akik fegyveres konfliktusokban voltak (vagy vannak) és azt vizsgáltuk, hogy a kisebbségi jog - legyen az akár nemzetközi jog vagy belső jog - segít-e a konfliktust megoldani, a kisebbségek életét védeni, helyzetüket javítani. Az alábbi tanulmány szerzői: Juhász Zsombor, Kovács Angéla Fanni, Kökény Anita Gyöngyi, Malya Bence, Nagy Kincső Dorottya, Oláh Gergely, Pallag András, Rieger Ádám, Sholt Laura Eszter, Somkuti Botond Bálint, Steli Júlia, Varga Valentina. Szerkesztette: Gerencsér Balázs Szabolcs.
A félév során az alábbi országokat vizsgáltuk:
Európában: Észak-Írország (Egyesült Királyság), Åland szigetek (Finnország), Románia (1989-es forradalom), Jugoszlávia (felbomlása). Afrikában: Ruanda, Dél-Afrikai Köztársaság. Keleten: Mianmar (Burma). Közép-Amerikában: Nicaragua. Ezen országok területén az elmúlt száz év alatt volt olyan fegyveres összetűzés, amely az ország területén élő kisebbségeket hátrányosan érintette.
Szándékosan választottunk olyan országokat és kisebbségeket, amelyek mind földrajzi, mind jogi, mind történeti szempontból eltérőek, sőt a konfliktus foka is jelentősen különbözik a vizsgált rendszekben. A különbözőségek segítettek azt vizsgálni, hogy a kisebbségi jog különböző eszközei képesek-e hozzájárulni a konfliktusok legyőzéséhez. A tapasztalatunk nem egyértelműen pozitív: a nemzetközi jogi kisebbségvédelemnek jelentős korlátai vannak, sok esetben pedig az országon belüli konfliktust redezésére nem alkalmasak (mint például a rohingyák helyzete Mianmárban). A jogi eszközök általában Európában bizonyultak hatékonynak (mint például az Åland szigetek esetében).
Országok és kisebbségek vizsgálata
Az alábbiakban bemutatjuk azt a nyolc vizsgált országot, ahol kisebbségek éltek fegyveres konfliktusban. A vizsgálat során arra törekedtünk, hogy földrajzilag és történelmileg is minél szélesebb körből merítsünk, így lehetővé téve az összehasonlítást. Az alábbi országok példákat mutatnak arról, hogy a legkülönbözőbb okok vezethetnek fegyveres konfliktushoz: vagy a kisebbség és többség között mélyül el a feszültség, vagy a társadalom és az éppen regnáló hatalom kapcsolata romlik meg, vagy egy külső hatalom manipulációja okoz társadalmon belüli feszültséget.
Mindenesetre azt kijelenthetjük, ezeknek a konfliktusok általában egy társadalmi csoport számára megvont jogokból (főleg emberi jogokból) vagy egyre súlyosabb hátrányos megkülönböztetésből indulnak és a nemzetközi jog többnyire hatástalanul személi az eseményeket.
1. Åland-szigetek (Finnország)
1.1. Áttekintés
Finnország és Svédország között, a Botteni- öbölben elhelyezkedő, Finnországhoz tartozó több mint 6500 szigetből álló szigetcsoport, melynek lakossága túlnyomórészt svéd anyanyelvű. A szigeteken a hivatalos nyelv a svéd. Az Åland-szigetek mintegy háromszáz lakható szigetből áll, amelyek közül mintegy hatvan lakott. A szigetek hivatalos neve svédül Landskapet Åland, finnül Ahvenanmaan maakunta. A lakosság több mint 90%-a svéd, valamint 5%-a finn anyanyelvű. A finnországi Åland-szigetek svéd anyanyelvű lakóinak autonómiája, a kisebbségi területi autonómia egyik mintapéldája az Európai Unióban.
A finnországi svéd valamint a lapp kisebbséget külön-külön autonómia illeti meg, amiket még a XX. század kezdetén kaptak.
Az Åland -szigetekre vonatkozó speciális rendelkezéseket a Finnország és Svédország között létrejött s a Nemzetek Szövetségének Tanácsa által 1921 június 27-én jóváhagyott egyezmény tartalmazza. Ez a rendelkezések még a mai napig fennállnak, példát szolgáltatva arra, hogyan lehetséges egy összefüggő területen élő nemzeti kisebbséget megóvni az asszimilációtól és biztosítani az etnikai identitás megőrzését.
2.1.2. Történelmi előzmény
Az I. világháború kataklizmájából, az oroszországi forradalmak zűrzavaros eseményei között jött létre a független Finnország, melynek a szigetek hovatartozása kapcsán szinte azonnal komoly nemzetközi konfliktussal kellett megbirkóznia. Ugyanis a svéd kormány, jóllehet elismerte Finnországot és nem kívánta az 1809 előtti finn-svéd perszonáluniót visszaállítani, igényt formált a Botteni-öböl bejáratánál fekvő, stratégiai fontosságú Åland-szigetcsoportra, amelynek lakossága túlnyomórészt svéd volt.
Az 1920. október 14-i finn-szovjetorosz békeszerződés megerősítette a finn felségjogot Åland felett, annak kikötésével, hogy demilitarizált státusza megmarad s az nem is változtatható meg Szovjet-Oroszország hozzájárulása nélkül. A Népszövetség Tanácsa 1920. szeptember 20-án ülésezett, ahol megállapította hatáskörét a svéd-finn viszály rendezésére, valamint elhatározta, hogy egy háromtagú, jogászokból álló nemzetközi bizottságot kér fel véleményadásra, első sorban is arra nézve, hogy az ügy olyan természetű-e, mely a nemzetközi jog értelmében Finnország kizárólagos hatáskörébe tartozik s így a Nemzetek Szövetségének beavatkozását kizárja. A lakosság részére nyújtandó újabb garanciák tárgyában svéd-finn tárgyalások kezdődtek, ahol a Tanács képviseletében a belga Hymans elnökölt, s amelyek 1921. június 27-én megállapodást eredményeztek. Ez az az egyezmény, mely az Åland -szigetekre vonatkozó speciális kisebbségi rendelkezéseket tartalmazza. Ez a dokumentum az ålandi svéd önkormányzat nemzetközi jogi alapja.
A megállapodás lényegesebb és ma is érvényesülő anyagi jogi alapelvei az alábbiak:
1. Ålandi állami iskolákban az oktatás nyelve a svéd. A községek hozzájárulása nélkül a finnt nem is lehet tanítani, s a nem svédül tanító iskolák anyagi támogatására a községek nem is kötelezhetők.
2. Ha ålandi az ålandi ingatlantulajdont nem ålandinak idegeníti el, bármely ålandi lakos, illetve a község vagy a tartományi tanács jogosult azt visszavásárolni.
3. Tartományi választójoggal csak az ålandi rendelkeznek, a bevándorló finn nemzetiségűek ezt csak bizonyos feltételek mellett, csak öt év után szerezhetik meg.
4. A szigetek kormányzóját a köztársasági elnök csak a lakossággal egyetértésben nevezheti ki.
5. A szigeteket a központi szervek kötelesek megfelelő anyagi támogatásban részesíteni.
A megállapodás eljárásjogi rendelkezései a Népszövetség kisebbségvédelmi rendszerébe kapcsolták be a szigeteket. A Népszövetség vállalta, hogy ügyel az előírt garanciák betartására, Finnország pedig köteles volt, adott esetben saját észrevételeivel ellátva a Népszövetség Tanácsához továbbítani az ålandi Landsting-nek a garanciák alkalmazásával kapcsolatos minden panaszát.
1.3. Åland önrendelkezési formája
Åland-szigetek Finnországhoz tartozó, területi autonómiával rendelkező entitás. A területi autonómia egyfajta önkormányzatiságot jelent, ám annak nem szinonimája, ugyanis az autonómia – legalábbis a kisebbségi jog terrénumán – legalább annyiban több az „egyszerű” önkormányzatnál, hogy célja egy adott csoport identitásának megőrzése.
Létrejöttét tekintve, az Åland-szigetek autonómiáját a nemzetközi jog hozta létre. A két világháború után a hovatartozással kapcsolatban felmerültek a problémák, amiket a Népszövetség, majd az ENSZ rendezett.
A szigeteken csaknem kizárólagos svéd lakosság van, ez az autonómia egy meghatározott területen lakó nemzetiségi kisebbség számára biztosított nemzetiségi autonómia. Az autonómia területi jellegéből kifolyólag ugyan az autonóm szervezeten belül politikai jogai a szigeteken nemcsak a svéd, hanem az egyéb nemzetiségű polgároknak is vannak, de a svéd lakosság akaratának érvényesülése az autonómián belül feltétlenül biztosítva van.
A törvényhozó hatalmat a szigeteken a Tartományi Parlament a Landsting gyakorolja. A szigeteken külön parlament és kormányzó is van.
Åland többek közt, az oktatás, kultúra, egészségügy, szociális biztonság, rendőrség stb. autonómiával rendelkezik, ellenben a külügyek, polgár- és büntetőjog, bíróságok stb. területén a finn törvények a mérvadóak.
Ami a költségvetést illeti, az önállóság jellemző a szigetekre. A bevétel nagy része a helyi adókból származik.
2. Észak-Írország (Egyesült Királyság)
Az Észak-ír konfliktus, vagyis más néven „the troubles”, avagy a bajok, egy nagyon távolra vissza nyúló konfliktus, ami alapvetően az ír és a brit nemzet több évszázados konfliktusára vezethető vissza.
Az ír és brit határ alapvetően jól elhatárolható, ahogyan azok népessége is, ez így is volt egészen a 12.-század elejéig, amikortól kezdve a britek többszöri alkalommal is hódító szándékkal tették be lábukat a szomszédjukhoz. Végülis sikeresen fennhatóságuk alá vonták az egész szigetet és megkezdték annak északi megyéjét, Ulstert benépesíteni skót és angol gazdálkodókkal, bár ezek mellett is jelentős ír kisebbség maradt ott.
Az ír kisebbség diszkriminációja a 20. században az élet minden területén, az oktatástól, a lakhatáson át a munkavállalásig eszkalálódott, amely elvezetett a 1960-as évek “polgárjogi” tüntetésekig.
Alapvetően Észak-Írországban ekkor két nagy csoportból állt a társadalom: egyrészt az nacionalista írekből, akik szívük szerint csatlakoztak volna a korábban a függetlenségi háborúkkal elszakadt Ír Köztársasághoz, valamint a korábban betelepített skótok és angolok leszármazottai, a Brit birodalomhoz tartozni kívánó lojalistákból.
Volt egy klasszikusan keresztény-protestáns színezete is a konfliktusnak, de látható egy olyan olvasata az eseményeknek, hogy ez nem vallási alapú konfliktus volt, hanem etnikai.
1969-volt az év, amely megalapozta a harmincéves konfliktust. Egy protestáns tüntetés vezetett keresztül egy ír kerületen Londonderry-ben ahol agresszióba csapott át az esemény a protestánsok, akiket nevezzünk ezentúl inkább csak lojalistáknak, és a katolikusok, akiket pedig íreknek, között, amibe végül beavatkozott a rendőrség is. Ezen összecsapások mára már a bogside-i csata néven ismeretesek, ami azzal végződött, hogy a rendőrséget kiszorították erről a területről.
Ezt követően a katonaság is bevonódott a rendfentarásba, akikről mind a két fél azt gondolta, hogy a másiktól fogja majd őket megvédeni.
Az írek paramilitáris csoportja az IRA 1970-es évektől vált népszerűvé: a st. matthews-i csata volt a fordulópont, ahol a lojalisták egy paramilitáris csoportját verték vissza. Ez volt az IRA-első propaganda jellegű cselekedete.
Ennek következtében a katonaság bevonult a Falls Road Area nevű területre azzal a céllal, hogy az IRA paramilitáris egységeit elfogja. Négy civil áldozattal járó akciójuk nem hozott túl sok népszerűséget a katonaságnak.
Ezek után a rendőrség és a katonaság belekezdett egy Dimitrus nevű hadműveletbe, aminek a célja az volt, hogy a paramilitáris egyéneket elfogják. A hadművelet során végzett munkájuk alatt többeket megkínoztak, két IRA tag és két katona, valamint húsz civil pedig meg is halt.
1972 januárjában újabb fegyveres összetűzés volt, amikor a katonaság és a rendőrség egy tüntetés felügyelete során - mivel a tömeg kövekkel kezdte őket dobálni - a felvonulók közé lőttek. Pánik tört ki és ennek az egész eseménynek a végére 28 ember halt meg és sokan megsérültek. Ezt az eseményt nevezzük véres vasárnapnak (Bloody Sunday). Ettől kezdve egyre többen csatlakoztak az IRA-hoz.
Bombázásokkal, rendőri és katonai visszaélésekkel, és folyamatos harcokkal fűtött évek következtek, ahol mind a két oldal komoly atrocitásokat követett el a másik ellen.
A konfliktusnak az 1998-ban megkötött Good Friday egyezmény, vetett véget.
3. Az 1989-es romániai forradalom
A romániai forradalom a legvéresebb rendszerváltást eredményezte a Közép-Kelet-Európában.
A forradalom közvetlen előzménye az 1987. november 15-én kitört brassói felkelés volt. Szászok és magyar kisebbségi munkások és diákok, valamint román nemzetiségű támogatóik többnyelvű transzparensekkel tiltakoztak a sok megtorlás, elviselhetetlen életkörülmények, a hatóságok általi rendszeres zaklatások ellen. A megmozdulást a katonaság leverte és az államhatalom még keményebb megtorlásokba kezdett, ám ekkor a felkelésre felfigyelt a nemzetközi sajtó, és külföldön is tiltakozások szerveződtek Nicolae Ceaușescu ellen.
Ceausescu a felkelés leverése után elindította a falurombolás programját, amellyel a kisebbségeket, kifejezetten a magyar és szász nemzetiségűeket kívánta felszámolni. A kisebbségek mellett a többségi lakosság is szenvedett a diktatúrától: ebben egy véleményen voltak a románok, magyarok, szászok, svábok, és más nemzetiségek döntő többsége.
Napokig tartó tüntetések voltak, a katonák, rendőrök a tüntetők közé lőttek, a sortűz sok halálos áldozatot követelt. Mindeközben a Ceaușescu-vezetés úgy próbálta feltüntetni a forradalmat, mintha az huligánok általi összeütközés lett volna. 1989. december 21-re százezres nagygyűlést hívott össze a vezetés, hogy tájékoztassa az összegyűlteket a román szocialista társadalom eredményeiről és béremelésről, ám a tömeg már nem fogadta el a diktatórikus politikai vezetést és petárdarobbanások rekesztették be a gyűlést. A tömeg ellepte Bukarest utcáit és antikommunista, Ceaușescu-ellenes beszédeket mondtak, amelyeket a rendfenntartó erők próbáltak elnémítani - halálos áldozatok árán.
A forradalom 1989 december 22-én érkezett fordulóponthoz, amikor a honvédelmi miniszter öngyilkossága miatt új minisztert jelölt ki Ceaușescu. Az új miniszter Victor Stănculescu lett, aki a már felkelők oldalára álló hadsereggel és a Securitate-egységekekel együtt folytatta a háttérben a diktatúra felszámolását. Targovistei forradalmárok elfogták Ceaușescut és feleségét, akiket december 25-én halálra ítélt a Nemzeti Megmentési Front rendelete alapján rögtönítélő katonai bíróság.
Összességében a kisebbségek ereje, összefogása segítette Románia felszabadulását. A kisebbségi jogok elnyomása és az őket ért atrocitások indukálták a politikai változást.
4. Jugoszlávia felbomlása
Az 1918-ban mesterségesen létrehozott Jugoszlávia szinte egyetlen kiemelkedő vezetője Josip Broz Tito volt, aki kommunista integráló politikájának köszönhetően próbálta egyesíteni a népet és megakadályozni a tagállamok önállósodási törekvéseit. Halála után egyre jobban kiéleződtek a gazdasági, vallási és kulturális különbségek, illetve a történelmi sértettségi feszültségek. A politikai határok sosem igazodtak pontosan az etnikai határokhoz, volt számos vegyes népességű terület is. Az etnikai összetétel rendkívül mozaikos volt, sok olyan terület volt található, ahol egyik etnikum sem ért el 90% feletti többséget, ezáltal nem lehetett homogénnek nevezni. Először az ortodox, katolikus és muzulmán népességben ébredt fel a nacionalizmus. A nemzetek közötti ellentétek erősödése után a felbomlás 1991. június 25-én kezdődött, amikor Szlovénia és Horvátország kihirdette függetlenségét. A horvát nacionalista program része volt a cirill ABC betiltása, a szerb nemzetiségű rendőrök lecserélése, illetve a horvát eredetigazolás bevezetése, amely nélkül közügyeket szinte lehetetlen volt elintézni. A szerb kisebbség ellenállása miatt a tényleges elszakadás 1992-ben, az ENSZnek köszönhetően történt meg. 1995-ben, pedig a területen létrehozott Krajinai Szerb Köztársaság vereségének köszönhetően a népesség nagy része elmenekült.
Az etnikai és vallási szempontból rendkívül megosztott Bosznia-Hercegovina népszavazást tartott, melynek következtében szintén kivált Jugoszláviából. A szerbek és horvátok is autonóm körzeteket hoztak létre Boszniai Szerb Köztársaság és Herceg-Boszna Horvát Közösség néven. Háború tört ki, melynek fő célja homogén nemzetiségi területek kialakítása volt, melynek elérésére etnikai tisztogatásokat alkalmaztak. Az elfoglalt területek lakosait elüldözték, megölték, vagy gyűjtőtáborokba zárták, ahol a foglyokat éheztették, kínozták, verték, vagy meggyilkolták. Koszovónak 1998 végén volt egy önállósodási törekvése, azonban ez akkor a NATO bombázása miatt nem vezetett sikerre és az ott élő nagyrészt albán nép elmenekült. Békésen csak Macedónia és Montenegró tudta levezényelni a különválást.
A volt Jugoszlávia területén elkövetett, nemzetközi jogot súlyosan sértő cselekményekért felelős személyek megbüntetése végett jött létre a Nemzetközi Törvényszék, az ENSZ szerve. A jugoszláv-perben az első vádiratot 1994-ben készítették, egy koncentrációs táborokat vezető parancsnok ellen. Emellett 161 ember ellen emeltek vádat. A legmagasabb rangú vádlott Szlobodan Milosevics, volt szerb és jugoszláv elnök volt. 2001-ben került Hágába, emberiség ellen elkövetett bűnök, háborús bűncselekmények és népirtás miatt, a koszovói, horvátországi és boszniai háború kapcsán. A balkáni országok európai integrációjának egyik fő akadálya volt a háborús bűnösök bújtatása, illetve, hogy hazájukban a mai napig hősként ünneplik a vádlottakat.
A csonka Jugoszláviára zsugorodott szerb–montenegrói szövetséget utolsóként a tengerparti állam hagyta el 2006-ban, Koszovó pedig egyoldalúan 2008-ban kiáltotta ki függetlenségét. Sokakban felmerült a kérdés, hogy megérte-e kiválni az erős Szerbia kötelékéből. Elemzés mutatott rá arra, hogy az utódállamok átlagos életszínvonala esett a szakadás után, Jugoszlávia utolsó éveihez később. Jugoszlávia külföldi adóssága 1988-ban 13,5 milliárd dollár, míg az utódállamok tartozása 2010-ben 184 milliárd dollár volt. Ilyen hátrányból indultak a független, demokratikus utódállamok.
5. Dél-Afrikai Köztársaság
5.1. Történeti áttekintés
Dél Afrika 1652-ben lett először részese az európai hatalmi játéknak, amikor is a Holland Kelet-indiai Társaság a mai Fokváros területén települést hozott létre az arra járó hajók ellátásának céljából. Már a 17. század második felében kezdtek el európai emberek betelepülni, főként holland és flamand földművesek, azonban az 1685-ös nantes-i ediktumot követően francia hugenották is érkeztek a területre. Ezeknek a népeknek az összeolvadásával létrejött etnikai csoportot nevezzük búroknak.
1795-ben vette át a gyarmat felett a hatalmat az angol birodalom, ami az ott élő búrokkal konfliktusokhoz vezetett. A helyi törzseket, a „khoikhoi” (más néven hottentották) és a „szan” (a hollandok által használt név pedig a busmanok) törzseket részben kiirtották részben a Dél-Afrika belső területeire szorították vissza. A 19.század végén lett először igazán fontos az angoloknak ez a terület hiszen ebben az időszakban kezdték meg a terület bányáinak megnyitását, ahonnan aranyat és gyémántot exportáltak leginkább az anyaországba, és kizsákmányolását. Ugyan ennek a századnak a végén történtek a búr háborúk, ahol a történelemben először jelentek meg a koncentrációs táborok (az angolok szállították ide a búr civileket és gerillákat).
A Dél-afrikai Unió 1910-ben született meg, mely egyesítette Fokföld, Oranje, Transvaal és Natal tartományokat és perszonálunióban állt Nagy-Britanniával. A feketéket és más színes bőrű népcsoportokat már a kezdetektől fogva kirekesztették a kormányzásból, illetve fokozatosan iktattak be különböző törvényeket, melyek korlátozták a színes bőrűek munkavállalását és lakhatását. Ezen megkülönböztető intézkedések ellen először az „Afrikai Nemzeti Kongresszus” (ANC) emelt először szót 1912-ben sikertelenül. Az első világháborút követően a bőrszín alapú megkülönböztetés felerősödött, mely végül az apartheid kialakulásához vezetett. A folyamatos lázongások hatására az 1980-as években mérsékelten kezdték el az apartheid rendszert kivezetni. A tömeges összefogások végül elérték céljukat és felszámolták a szegregációs rendszert, mindez pedig 1994-ben szabad demokratikus választásokhoz vezetett, melyet az ANC pártja nyert meg.
5.2. Az Apartheid, mint bűncselekmény kategória
1952-től az apartheidet évente ítélte el az ENSZ Közgyűlése, valamint Alapokmányának 55. és 56. cikkével ellentétesnek nyilvánította. 1960 után, már a Biztonsági Tanács is rendszeresen elítélte. 1966-ban a Közgyűlés az apartheidet emberiség elleni bűncselekménynek minősítette, 1984-ben pedig a Biztonsági Tanács megerősítette ezt a megállapítást.
Az apartheid egyezmény volt a végső lépés az apartheid elítélésében. Az egyezményt a Közgyűlés, 1973. novemberében 91 igen szavazattal, négy nem ellenében (Portugália, Dél-Afrika, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok) fogadta el 26 tartózkodás mellett. Az egyezmény 1976. július 18-án lépett hatályba.
Bár 1980-ban megfontolás tárgyává tették egy különleges nemzetközi büntetőbíróság felállítását, az apartheid bűntettéért felelős személyek elszámoltatására, végül nem hoztak létre ilyen bíróságot. Ehelyett az államokra bízták, hogy fogadjanak el olyan jogszabályokat, amelyek lehetővé teszik, hogy az apartheid elkövetői egyetemes joghatóság alapján üldözhessék.
1994-ben létrejött a demokratikus Dél-Afrika, az apartheid rezsim és az apartheidet ellenző mozgalmak közötti békés tárgyalásos rendezés eredményeként. Következésképpen nem indult büntetőeljárás a vezetők ellen.
5.3. Napjainkban
A kétezres években újabb konfliktus éleződött ki az országban. A mintegy 59 millió lakosú Dél-Afrikában, több mint ötmillió bevándorló él, az ország mágnesként vonzza a kongóiakat, etiópokat, mozambikiakat, nigériaiakat, szomáliaiakat, zimbabweieket és másokat, akik a konfliktusok elől menekülnek vagy sorsukon akarnak javítani.
2008-ban Johannesburgban számos bevándorlókhoz köthető üzlet lehúzta a rolót, miután idegengyűlölő, erőszakkal kapcsolatos, névtelen e-maileket és üzeneteket kaptak a tulajdonosok. Még ebben az évben xenofób erőszakhullám robbant ki Johannesburg környékén, 62 ember halálát okozva, 150 000 ember, pedig lakóhelye elhagyására kényszerült.
2015-ben a Chatsworthi ideiglenes menekülttáborban, sorozatos erőszakos cselekményeknek lettek áldozatai az ott tartózkodó bevándorlók. Egyikük így számolt be a történtekről: "Egy csoport ember rám kiabált: Ott van egy közülük. Kapjátok el és kínozzátok meg. Néhányan közülük olyan emberek voltak, akiket már sok éve ismerek. Később a támadók házról házra jártak, nagy pusztítást hagyva maguk mögött. Nem tudtam aludni. Hajnali 1-kor hallottam, hogy a szomszédokat kínozzák, sikoltoztak és az életükért futottak".
A 2015-ös erőszakos cselekményekre adott válaszként a kormány megemlíti, hogy a 2015-ben kitört legutóbbi erőszakhullámot részben a menekültek integrációjával foglalkozó "integrációs stratégia" kidolgozásával kezeli. Bár a stratégia kidolgozása még a korai szakaszban van, 2015 decemberében nyilvános véleményezésre közzétettek egy stratégiatervezetet, amelyből kiderült, hogy a menedékkérők nem szerepelnek a stratégiában.
2023-ban Dél-Afrika, még mindig küzd a gazdasági és szociális jogok megvalósításával a növekvő egyenlőtlenség és munkanélküliség miatt. Mindezeket a problémákat a Covid-19 járvány és a korrupció is súlyosbította. A volt elnök, Jacob Zuma ellen, pedig csalás, korrupció, pénzmosás és zsarolás miatt indított nagy horderejű per van folyamatban. A kormánynak az idegengyűlölő erőszak megfékezésére tett erőfeszítései, a mai napig nem hoztak teljesen kielégítő javulást.
6. Ruanda
6.1. Történelmi háttér
A népirtást megelőzően három etnikai csoport volt Ruandában: hutuk (a népesség 84%-át tették ki), tuszik (15%-ot tettek ki) és twa (1%-ban voltak jelen a népesség körében). A hutukra a marhatenyésztés, míg a tuszikra a földművelő életmód volt a jellemző. A házasságok minden törzs esetében „házon belül” történtek, azaz többnyire a saját törzsükből választottak párt maguknak.
1894-től jelentek meg a gyarmatosító belgák, jelenlétük azonban az 1920-as évektől jelentősebb volt, és számos reformot vezettek be. A gazdag, de szám szerint kevesebb tuszik szerepét megerősítve például csak ők tölthettek be hivatalt, míg a hutukat korlátozták a tanulásban. Ezek a tényezők mind hozzájárultak a népirtás kialakulásához.
Ahhoz, hogy kizárólag tuszik tölthessek be hivatalt, szükséges volt feljegyezni, hogy ki melyik népcsoporthoz tartozik. Ezt már születéskor feljegyezték, s szerepelt a ruandaiak igazolványában is. Az ilyen “beskatulyázás” megnehezítette a ranglétrán való feljebbjutást, és egyfajta “kasztrendszer” alakult ki.
Bár kezdetben Belgium a tuszikat támogatta, az általuk követelt függetlenség hatására az engedékenyebb hutukat kezdték el támogatni, mely abban nyilvánult meg, hogy folytathatták tanulmányaikat és betölthettek hivatalt állami szerveknél. Ez az átpártolás belső feszültséget okozott.
Szikraként hatott, amikor egy hutu alvezért tuszik támadtak meg, melynek következményében az ország több pontján is hutuk támadtak meg tuszikat, több százak halálat okozva.
Ruanda 1962-től tekinthető függetlennek, hutu kormány általi irányítás megszerzését (melyet belgák támogattak) „hutu forradalomnak” tekintettek. Ez tuszi vezetők elüldözéséhez vezetett. A Ruandát elhagyó tuszi menekültek támadásokat hajtottak végre, melyeket a hutuk a még az országban élő tuszikon bosszultak meg, mely mögött a haszonszerzés is állt, hiszen a támadó ilyenkor hozzá juthatott a megtámadott vagyonához.
A határokon elhelyezkedő, támadásokat végrehajtó tuszik félelmet keltettek: egyrészt a hutuk féltették hatalmukat, másrészt az országban élő tuszik a hutuk bosszújától féltek.
1972-ben zajlott egy hutuk elleni népirtás a tuszik által, melynek következtében további atrocitások érték a tuszikat. 1973-ben Habyarimana tábornok puccsot hajtott végre, s ezzel beköszöntött a második köztársaság időszaka, mely arra törekedett, hogy ellensúlyozza az etnikai széthúzást és az egységes támogassa. Egypártrendszer alakult ki, az állami hivatalok nagy részét hutuk töltötték be.
Egy politikai csoport ezzel egyidőben (Ruandai Hazafias Front - RPF) a menekültek hazatérését segítette, míg a hatóságok úgy nem döntöttek, hogy Ruanda túlságosan sűrűn lakott.
Gyakori harcok voltak az RPF és a kormányerők között. A béke felállításának érdekében született meg az arushai megállapodás, melynek aláírására Franciaország kötelezte az elnököt, a támogatások megvonásának fenyegetésével. A békeszerződés 1993-hoz köthető, érintette a menekültek visszatérésének segítését, újratelepítésüket, megalapzta a jogállamiságot és a hadseregek összeolvasztását.
6.2. A Népirtás
A továbbiak megértéséhez szükséges a népirtás, azaz a genocídium jelentésének ismerete. Az ENSZ Genocídium egyezménye pontosan meghatározza a kifejezést, melyet Magyarország 1955-ben hirdetett ki. Eszerint a népirtás:
„A jelen Egyezmény népirtás alatt a következő cselekmények bármelyikének, valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport, mint olyan, teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való elkövetését érti:
a) a csoport tagjainak megölése;
b) a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem okozása;
c) a csoportra megfontolva oly életfeltételek ráerőszakolása, melyeknek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulásának előidézése;
d) oly intézkedések tétele, amelyek célja a csoporton belül a születések meggátolása;
e) a csoport gyermekeinek más csoporthoz való erőszakos átvitele.”
A fogalom eredetét egy Raphael Lemkin nevű lengyel jogászhoz köthetjük. Számos kritikai érte az a népirtás ENSZ által történő meghatározását, mivel ez a fogalom sokak szerint túlságosan szűk körre vonatkozik. Kiemelkedő kérdés volt az, hogy a politikai csoportok részét képezze-e a védettek körének, de végül ezt a elvetették arra hivatkozva, hogy nem tekinthető elég stabil, objektíven meghatározható közösségnek. Az Egyezményben szereplő meghatározás azóta sem került módosításra.
1992-ben Ruandában Habyarimana-t követően Théoneste Bagosora került hatalomra, aki a népirtás szervezésének fő alakja volt. Théoneste Bagosora a békeszerződés mihamarabbi érvényre juttatásának jelentőségét hangoztatta, miközben ellenzéki politikusok meggyilkolását rendelte el. A tuszik ellen folytatott népirtás 1994. április 7-én kezdődött.
Kezdetben az elit részét képező egyének voltak a célpontban, őket követték az “átlagemberek”. A cél az volt, hogy minél gyorsabban végezzenek el minél nagyobb mészárlást, melyet a szervezettség segített (hadsereg mellett a rendőrség, politikai pártok is részt vettek benne). Emellett Bagosora önvédelmi programot indított a lakosság számára, mely során fegyverekhez jutottak a férfiak, s kitanítatták őket a fegyverhasználatra, járőrözésre
Mivel a népirtás ideje alatt az RPF és a kormányerők háborúztak, nehéz megbecsülni az áldozatok számát, de mintegy 500.000 tuszi, 10-30.000 közötti hutu áldozat lehetett.
6.3. A népirtás következményei
A népirtást követően rengetegen hagyták el az országot, s emellett óriási méreteket öltött a belső menekültek száma. Ennek oka az RPF hatalomátvétele volt, sokan előlük menekültek, hiszen az éveken át folytatott propaganda szerint a tuszik célja a hutuk elpusztítása. Az RPF katonái gyakorta bosszúhadjáratot folytattak a hutuk ellen. Sok katona vállalta el civilek védelmét pénzért.
A tuszik közül egyre többen költöztek vissza az országba, üres házakba költöztek vissza, vagy katonákat béreltek fel, hogy végezzen azzal, akinek a házára igényt tartottak. Az RPF hozzáállása a bosszúhadjárat ellenes volt, s ennek megfelelően katonai bíróságok működtek a bosszúban résztvevő RPF katonák elítélése érdekében, de nem mondható el, hogy megakadályozta volna a tömeges erőszakot.
Az RPF feladata volt a felelősségrevonás is, melyet a megszűnt bírósági rendszer, túlzsúfolt börtönök nehezítettek. Nem volt bizonyos, hogy milyen fokú részesség következtében lenne bírósági eljárás, ami félelmet keltett a lakosokban. Helyi bíróságok jártak el (gacaca bíróságok, melyek eredetileg kisebb nézeteltéréseket rendeztek a falvakban), a súlyosabb ügyeket az ENSZ Nemzetközi Büntető Törvényszékének adták át.
1994 óta az RPF vezeti az országot, tehát tutszik kezében van a politikai és gazdasági élet irányítása. Bár a megkülönböztetéseket eltörölték, kérdéses, hogy meddig maradhat fenn a “tuszi uralom”, hiszen egy elnyomó rendszer kiélezheti a belső feszültségeket.
2.6.4. A nyugati világ felelőssége
Az ENSZ-t nem érte meglepetésként a népirtás kibontakozása, a Ruandában állomásozók előre értesítették a szervezetet, ám mégsem fordítottak elég figyelmet az események alakulására. A nagyhatalmaknak nem állt érdekükben a beavatkozás, hiszen nem volt összeegyeztethető gazdasági érdekeikkel, viszont ha elismerték volna a népirtás tényét, akkor kötelességükben állt volna beavatkozni (Népirtás Elleni Egyezmény 1. Cikkely következtében).
Jellemző a ruandai népirtás kapcsán hibáztatni az ENSZ-t, de kiemelendő, hogy a szervezet kizárólag a tagok felajánlásaiból működik.
Az Egyesült Államok egy korábbi afrikai konfliktusban való részvétel után (Szomália, 1993) nem kívánt beavatkozni a ruandai eseményekbe, s ezért nem is ismerték el, hogy népirtásról lenne szó, a hivatalnokok számára meg is volt tiltva a genocídium szó használata. Mire döntöttek a beavatkozásról, már a ruandai események is gyengültek. Közel egymillió áldozatot követelt a külső beavatkozások elhúzása.
Egy 2008-as jelentés született a francia kormány szerepvállalásáról a népirtásban, miszerint hozzájuk köthető a milíciák kiképzése, segítségnyújtás. Franciaország 1990 óta tudott arról, hogy genocídium van készülőben, s a angol befolyással szemben való fellépés végett pedig a hutukat támogatta.
Az Afrikai Egységszervezet szerepe nem tekinthető jelentősnek a ruandai genocídium kapcsán, melynek hátterében a tagországok forráshiánya áll. Ezt az ENSZ tudta volna kellően egyensúlyozni, hiszen ha kijelölte volna az Afrikai Egységszervezet békefenntartó szerepét az arushai egyezmény meghozatalakor, akkor lehetséges, hogy kevesebb veszteséggel végződtek volna a ruandai események.
A kisebbségi jogok biztosítása garanciája lehet a békés társadalmi együttélésnek a soknemzetiségű országokban. A történelem során számos konfliktust, belső széthúzást, háborút eredményezett az, hogy a kisebbség számára nem adták meg a megfelelő jogokat, nem részesültek azonos bánásmódban, mint a velük együtt élő többség. A ruandai eset kapcsán világosan látható, hogy a genocídium előzményeként a népcsoportok közötti konfliktushelyzet szerepel, melyet a mesterségesen kiépített alá-fölé rendeltség teljesített ki.
7. Mianmár (Burma)
A rohingya etnikum Mianmar északnyugati Rakhine (más néven Arakán) szövetségi államának élő, az indiai gyökerű népesség, akik többnyire mohamedán vallásúak, míg a lakosság többsége buddhista. A rohingyák több száz éve élnek ebben az államban, viszonyuk konfliktusokkal terhelt a többségi társadalommal, így gyakran üldöztetésnek is ki vannak téve, az 1982. évi állampolgársági törvény óta nem rendelkeznek állampolgársággal sem.
2017. augusztus 25-én az ARSA rohingya fegyveres szervezet rendőrállomások ellen összehangolt támadásokat intézett, megölve a mianmari biztonsági erők 12 tagját. A fegyveres erők válasza egy több hónapig tartó tisztogató hadjárat volt, mely hivatalosan a terroristák kifüstölését célozza, gyakorlatilag azonban a rohingyák tömeges elűzését eredményezte addigi lakhelyükről. Az Arakán állam területén a Tatmadaw hadsereg és a buddhista milíciák tisztogató hadműveletét a rohingyák ellen elkövetett cselekmények jellemezték – gyilkosságok, szexuális erőszak, kínzás, komplett falvak felgyújtása és a lakosság szándékos éheztetése. Néhány hónap alatt nagyjából 740 ezer rohingya hagyta el Mianmart és lelt menedéket a szomszédos Banglades erre a célra fenntartott kéttucatnyi menekülttáborának valamelyikében.
2017 után körülbelül 600 ezer rohingya maradt Mianmar Rakhine államában, (közülük pedig a mai napig 142 ezer ember táborokban raboskodik) a rohingyák lakta településeken a mozgásszabadság továbbra is korlátozva van. Mianmarból 2017 óta több mint egymillió rohingya menekült el a mianmari fegyveres erők kegyetlenkedései miatt. Banglades és Mianmar 2017 novemberében – Kína közvetítésével – kétoldalú megállapodást írt alá a menekültek hazaszállításáról. A bangladesi és mianmari kormány több alkalommal is bejelentette, hogy elkezdi visszaküldeni a rohingya menekülteket. Egy évvel később a nemzetközi felháborodás hatására elhalasztották annak végrehajtását. A két ország között 2018 januárjában között született egy új megállapodás a menekültek fokozatos hazatérését illetően. 2018 júniusában az UNHCR, az ENSZ Fejlesztési Programja és a mianmari kormány egyetértési nyilatkozatot írt alá a visszatérésekről, az állampolgári garanciák hiánya miatt azonban ezekre korlátozottan került csak sor. Mianmar ellen 2019 november közepén indított pert Gambia az ENSZ Nemzetközi Bíróságán (ICJ) azzal a váddal, hogy népirtást követtek el a muszlim rohingya kisebbség ellen. 2019 decemberében az ENSZ Közgyűlése elítélte Mianmart a rohingyákkal és más kisebbségekkel szembeni visszaélések miatt.
Kijelenthető, hogy a Banglades és Mianmar közötti kétoldalú megállapodások, az ENSZ határozatai-nyilatkozatai-jelentései-missziói, az egyes nyugati államok által kivetett szankciók és az ENSZ Nemzetközi Bírósága előtti Mianmarral szemben zajló per, illetve a nemzetközi közösség nyomásgyakorlása együttesen sem tudta megoldani akár csak részlegesen is a rohingya válságot. Sőt, a 2021-es mianmari puccs újabb menekülthullámot indított el: a rohingyák többsége a szomszédos Banglades menekülttáboraiban rekedt, és bangladesi kormány szigorúan korlátozza a jogaikat – nem dolgozhatnak, nem mozoghatnak szabadon, a gyerekek pedig nem járhatnak iskolába. Ezért sokan közülük onnan hajókon próbálnak tovább jutni veszélyes úton Indonéziába és Malajziába.
8. Nicaragua
Nicaragua a latin országok egyike, fővárosa Managua. Az ország keleti partját az Atlanti- óceán, míg nyugati partját a Csendes-óceán határolja.
Nicaragua keleti parti része, az ország természeti adottságai miatt a történelem folyamán mindig is egy elszigetelt rész volt. Az itt élő emberek különböztek az ország nyugati lakosaitól. Az itt élő emberek a természet erőforrásait kihasználva éltek, telepedtek le.
A spanyol gyarmatosítás idejére sem sikerült az ország ezen részét érdemben hozzácsatolni Nicaragua nyugati részéhez, továbbá ezen Atlanti rész más akkori fejedelemséghez sem tartozott. Ezért a spanyol gyarmatosítók végül letettek a környék, és az ottani lakosok asszimilálásáról.
A XVII. században brit erők érkeztek a keleti part felől, szembetalálva magukat a nyugati parton levő spanyolokkal. A britek itt a Miskito indiánokkal találkoztak először, és megkötötték egyezségüket, mely szerint élelemért cserébe,a britek fegyverrel látják el a Miskito indiánokat. Ennek hamar az lett a következménye, hogy a Miskito indiánok a többi törzs fölé kerekedtek.
A XIX. században az USA is elkezdett a térségben terjeszkedni, ezzel folyamatosan háttérbe szorítva a briteket. A britek hegemóniájának végül 1905-ben lett vége, amikor lemondtak a területről. Az USA fennhatósága egészen 1979-ig, Somoza elnök bukásáig tartott. Ez idő alatt az USA a nicaraguai vezetéssel kizsákmányoló politikát folytatott a területen.
Ezt a politikát elégelte meg 1979-ben a Szandinista Nemzeti Felszabadítási Front, mely véget vetett a Somoza-dinasztia majdnem 50 éves uralmának. Szélsőséges nézeteiket könnyen, érthetően, és egyszerűen fogalmazták meg, így futótűzként terjedt a kizsákmányolt lakosság körében. 1979 után a szandinisták céljai között szerepelt az atlanti part asszimilálása az ország többi részével. A keleti parti lakosság ragaszkodott a saját szervezethez, így jött létre a Miskito, Sumo, Rama, Szandinista Együttműködési Szervezet, azaz a MISURASATA, mely biztosította számukra a képviseletet az államin vezetésben. A MISURASATA készített egy tervezetet, amely a bennszülöttek jogait ismerte volna el, többek között a bennszülöttek földhasználati jogát, 1979 előtt ugyanis de facto hatalmat gyakoroltak a bennszülöttek a föld felett. Erre 1981-ben adott választ a hatalom. Ebben az állam fenntartotta magának a földtulajdoni jogot, valamint nem rendelt kivételes jogi helyzetet az ott élő bennszülötteknek. Ezek után az állam minden önkormányzatiságra irányuló törekvést elutasított a bennszülöttekkel szemben.
Az USA folyamatosan próbálta visszanyerni befolyását a terület fölött az úgynevezett “titkos háború” keretein belül, mely a szandinisták ellen irányult. Mindeközben az indiánok is fegyverkezésbe kezdtek a kormány ellen. A fegyveres összetűzésekben a nyugati parton az USA, míg a keleti parton az indián lakosság vette fel a harcot a szandinistákkal, akik így hamar bekerítve találták magukat. A kormány kitelepítésekkel próbálta gyengíteni az indiánokat, akik közül több ezret a szomszédos Hondurasba telepítettek át. Végül egy esetleges USA általi invázió elkerülése végett újra tárgyalóasztalhoz kényszerültek a bennszülött lakossággal.
1985-ben a felek megállapodtak a fegyveres cselekmények megszűntetéséről. Ebben az évben készült egy autonómia tervezet. 1986-ban módosították az alkotmányt, mely már lehetővé tette az autonómia intézményének az elfogadását.
A végleges statútum 1987-ben készült el, az 1985-ös mintájára. A Statútum létrehozott a területen úgynevezett adminisztratív régiókat, Bluefields és Puerto Cabezas központokkal. Ezek a régiók maguk választják a Regionális Tanácsukat, mely részt vesz a nemzeti fejlesztési programban. Ezen tanácsok választják a helyi végrehajtó szervet, melynek élén a Regionális Koordinátor áll. A törvény ezek mellett rendezte a közös földek helyzetét is: Kimondta, hogy azok nhem adhatóak el, nem vethető rájuk ki adó, nem mérhetők ki, valamint kimondta, hogy az ott lakóknak joguk van a föld erőforrásait használni. Ezek mellett még kimondta, hogy a bennszülöttek megőrizhetik, ápolhatják saját nyelvüket, illetve kultúrájukat is.
Ezzel a törvénnyel tehát jogilag rendezve lett a Nicaragua területén élő bennszülött lakosság helyzete.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése