2022. május 26., csütörtök

Nemzetközi kisebbségvédelmi monitoring - Ukrajna (1978-2022)

A 2021/22-es tanév II. félévében nemzetközi szervezetek egy országra vonatkozó kisebbségi jogi monitoring jelentéseinek összehasonlító vizsgálatát végeztük el. Választásunk még ez év elején Ukrajnára esett, amikor még nem tudtuk, hogy egy hónappal később, Oroszország katonai támadásával tervezett kutatásunk milyen aktualitást nyer. A 2022-es év Ukrajnában sok tekintetben választóvonal lesz. Nagy valószínűséggel az itt élő nemzetiségek vonatkozásában is. Legyen ez a kutatás egy adalék ahhoz az összefoglaláshoz, amilyen állapotban Ukrajna belekerült ebbe a szomorú és véres katonai konfliktusba. Őszintén reméljük, hogy az ukrán társadalom, az itt élő sokszínű nemzetiségekkel együtt megerősödve tud majd talpra állni.

A vizsgálat körébe az alábbi nemzetközi monitoring mechanizmusokat vettük: ENSZ: ICCPR 27. cikk jelentések. Európa Tanács: Kisebbségi Keretegyezmény (FCNM), Nyelvi Charta (ECRML), Velencei Bizottság állásfoglalásai. EBESZ: Kisebbségi Főbiztos dokumentumai. A vizsgálat során a monitoring rendszereken elérhet nyilvános adatokat (országjelentéseket, azokra készített szakértői válaszokat, valamint ajánlásokat) összehasonlító jogi módszerrel áttekintettük, azokat azonban - különösen a háborús helyzetre tekintettel - nem értékeltük, csak összefoglaltuk. Az alábbiakban ennek az összefoglalásnak a szerkesztett változatát közöljük. A cikk szerzői: Bauer Dóra, Nagy Emese, Előházi Zsombor, Szabadkai Márton, Kása Zita Klára, Ungvári András, Kis Lajos, Tóth-Kuthy Márton, Kiss Balázs Attila, Malinkó Anna, Frauenberger Panni, Gábor Dzsenifer, Deák Bernadett Katalin, Tanner Balázs. Szerkesztette: Gerencsér Balázs Szabolcs.

ENSZ PPJNE 27. cikk


Az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága rendszeresen vizsgálja, hogy a részes államok tiszteletben tartják-e a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya rendelkezéseit. Ezek ellenőrzésére a tagállamok által benyújtott éves jelentéseken keresztül kerül sor. Máig Ukrajna összesen hat ilyen jelentést nyújtott be az Emberi Jogi Bizottság irányába. Ilyen monitoring mechanizmus minden emberi jogi egyezményhez tartozik, azonban mi ezek közül azt az egyet vizsgáljuk, amelynek kisebbségi jogi cikkelye van.

A jelentésekben erősen érezhető Ukrajna történeti hátterének, főként a Szovjetunió hatalma alatti időszak hatásai, amelyet Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságként tagállami státuszban töltött be egy olyan világképpel, ami a nemzetiségek feletti szovjet népet kívánta megteremteni. Mesterséges határai soknemzetiségű államot hoztak létre, azon belül is egy kiemelkedő orosz kisebbséggel. Ennek a szemléletnek a hatásait láthatjuk erősen kiütközni az első 1978. augusztus 31-én benyújtott jelentésben. Lényeges pontja az USZSZK 1978-as Alkotmány, amely garantálja a területén élő népek szabad fejlődését, a nemzeti kultúrák kölcsönös gazdagítását és deklarálja, hogy minden nemzetiség egyenlő. Viszont ennek ellenére nagyvonalú, a konkrét célok elérésének módozatait nem írja le. (CCPR/C/1/Add.34, 32.o.)

Az ezt követő 1994. július 13-ai jelentés már magán viseli az önálló szuverén állam jegyeit, viszont a kisebbséget érintő jelentései jóformán ugyanazokat sorolják fel, mint elődje. Megállapítja, hogy Ukrajna felelősséget vállal a területén élő nemzeti kisebbsége jogainak helyreállításáért. Feltehető a kérdés, hogy miért kell ezeket újra helyreállítani, ha már a 1978-as alkotmányban szavatolták? Másik lényeges elem benne, hogy kijelenti, elfogadták az ukrán nemzetiségi törvényt, de részterületeinek (nyelvtörvény, oktatási törvény stb.) szabályozásával való összefüggését nem vizsgálják. Szembetűnő példa erre: 1996-os (első saját) alkotmány, amely biztosítja a nemzetiségi jogokat, továbbá megjelenik a krími autonómia kérdése, de ez területi és nem etnikai (azaz orosz) autonómia.

Mintegy öt évvel később, 1999-ben két jelentés jelent meg. A szeptemberi továbbra is fennálló problémákat említ, és hasonló megoldásokkal áll elő. Valamint az Alkotmány 53. cikkének (2) bekezdése értelmében a kisebbségek felé biztosított az anyanyelvi oktatáshoz való jog (CCPR/C/UKR/99/5, 104.o., 704.). A novemberi ezzel ellentétben csak az Ukrajnában található roma kisebbséggel foglalkozik, szó kerül az Ukrán Roma Kongresszusról, amely a kisebbség nyelvének, kultúrájának, hagyományainak és szokásainak felelevenítésére törekszik. Ezen kívül viszont ebben a jelentésben más kisebbség nem kerül megemlítésre. (CCPR/C/UKR/6, 45.o., 354.)

A 2011. július 5-ei jelentés elsőként az ukrán és más nemzetiségekhez tartozó polgárok oktatáshoz való jogát említi, kiemelve hogy a felsőoktatási intézményekben kisebbségek különböző nyelvein tanulhatnak a diákok. (CCPR/C/UKR/7, 62.o., 272.) Ennek valódi megvalósulása a következő és egyben utolsó jelentésben látható, ami szembe megy ezzel a kijelentéssel.

Az utolsó 2018. július 25-én kiadott jelentés nem sokban tér el elődjeitől. Ukrajna 1992. június 25-i, „A nemzeti kisebbségekről Ukrajnában” című 2494. sz. törvény kimondja, hogy az állam minden nemzeti kisebbségnek garantálja a nemzeti és kulturális autonómiához való jogot. Szintén szó kerül az életkörülmények és a kulturális fejlődés javításának elősegítéséről, ebből is látható, hogy az előzőleg fennállt problémákra továbbra sem született megoldás. (CCPR/C/UKR/8, 25.o., 223.) Itt fontos megemlíteni, hogy 2017 szeptemberében új oktatási törvényt fogadtak el, amely kimondja, hogy az oktatás nyelve az ukrán államnyelv (lásd még a Velencei Bizottság fejezetet). Az őshonos népek esetében óvodában és alsóbb korosztályban lehet használni a nemzetiségi nyelvet, de felső tagozattól minden esetben kötelező az ukrán.

Mindezeket figyelembe véve összességében megállapítható, hogy a jelentések rögzítik a tényeket, de nem kontextualizálnak és nem tartalmaznak elmarasztalást. A legjelentősebb probléma, hogy mindegyikben felszínesen és általánosítva kerülnek megfogalmazásra az elérni kívánt célok, valamint a felmerülő problémákra látott megoldások. Sok helyen nincsenek felsorolva a kisebbségek, vagy pedig csak bizonyos kisebbségeket említenek, elhanyagolva a többit, és az azokat érintő helyzeteket.

Európa Tanács Európai Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartája

Ukrajna lakossága a 2022 februárjában kitört háború előtt megközelítőleg 43,5 millió főt számlált, melynek 23 százaléka valamilyen kisebbséghez tartozott. Az összlakosság 17%-át - mint legnagyobb lélekszámú kisebbség - az orosz ajkú polgárok teszik ki. Megfigyelhető, hogy a legtöbb kisebbség határmenti területeken él, és ezen kisebbségek anyaországa többnyire az Ukrajnával szomszédos ország. Az adatok alapján legalább 9 olyan anyanyelvet beszélnek az országban, amely nem az ukrán, mint például az orosz, magyar, lengyel, román vagy a bolgár. A Nyelvi Charta jelentősége pedig ebben a kulturális és nyelvi sokszínűségben rejlik, hiszen a Charta célja ezen hagyományos nyelvek védelme. A Nyelvi Chartát aláíró országoknak pedig különös figyelmet kellene szentelniük ezen nyelvekre, azok tiszteletben tartására.



2014-ben, a Krím oroszok általi megszállása idején elfogadták azt a nyelvtörvényt, amely a kisebbségeknek jelentős hátrányt okozott. 2017-ben elfogadták az új nyelvtörvényt, amely új konfliktusforrást jelent az országon belül már meglévő nyelvi feszültség mellett, mivel a törvények jelentősen ellentmondanak a Chartában vállalt kötelezettségeknek (lásd alább a Velencei Bizottság véleményét).

A Nyelvi Charta monitoring jelentései alapján betekintést nyerhetünk az Ukrajnában élő kisebbségek mindennapjaiba. Az oktatás területén kezdetben (94. o. F. pont,) igen kevés lehetőségük volt a nem ukrán ajkú embereknek a saját nyelvükön való tanulásra, viszont az orosz, román és magyar törekvéseknek köszönhetően ezeken a nyelveken is folyhatott oktatás. Igazságszolgáltatás csak ukrán nyelven történik, kivéve az oroszt és elvétve a magyart, viszont a közigazgatási hatóságok több nyelvet (orosz, magyar, román; emblematikusan: bolgár, krími tatár, gagaúz, lengyel) hatékonyan használnak. Média területén történt a legnagyobb változás, a kezdeti nyelvi kvóták (94. o. I. pont,) eltörlésre kerültek, viszont még így is korlátozott a televíziós és rádiós kínálat. A kisebbségek kulturális tevékenységei támogatások hiánya miatt nem teljes, ritkán van lehetőségük rendezvények szervezésére, ami minden jelentéskor visszatérő probléma.

Európa Tanács Kisebbségek védelméről szóló  Keretegyezménye


A Keretegyezmény az Európa Tanács másik jelentős kisebbségvédelmi nemzetközi jogi dokumentuma. Működése nagyban hasonlít az előbb tárgyalt Nyelvi Charta monitoring mechanizmusához. A különböző évek jelentéseit olvasva észrevehetők visszatérő (jogi) problémák. A CM/ResCMN(2020)13 jelentésben látható, hogy biztosítani kell a kisebbségekhez tartozó személyek jogait, ezeket tiszteletben kell tartani és védeni. Mindezt a nemzetközi szerződésre hivatkozva ki is emeli, amelyben Ukrajna is részes fél. A jelentésben továbbá a politikai kommunikációban is fontosnak tartja a sztereotípiák és előítéletek elleni küzdelmet, valamint a tisztelet és interkulturális megértés előmozdítását, illetve az egész társadalomban kultúrák közötti párbeszéd és tolerancia fejlesztését. Ezt szankcionáltatná is, ugyanis a jelentés elvár erőfeszítéseket az intolerancia, a rasszizmus, az idegengyűlölet és a gyűlöletbeszéd bármely fajta megnyilvánulására és ezek elleni küzdelemre az ukrán társadalomban. Az ilyen eseteket ki kell vizsgálni - fogalmaz a határozat.

Az ACFC(2014)001 jelentésben láthatjuk, hogy a Krím térség felé különös aggodalmát fejezi ki az Európa Tanács mind biztonsági, mind jogi szempontból. Megoldásként az érintett csoportokkal konzultálva elsőbbségi kérdésként fogalmazta meg, hogy fogadjanak el megfelelő és átfogó jogi keretet.

Összességében a monitoring dokumentumokban megjelenő ajánlások alapján Ukrajnának meg kell minden szükséges lépést tennie annak érdekében, hogy haladéktalanul és a nemzeti kisebbségek képviselőivel szorosan konzultálva dolgozzon ki egy átfogó és következetes jogszabályi keretet a nemzeti kisebbségek védelmére.

Velencei Bizottság 


Az ukrán oktatási törvény esetében az alkalmazás ellenőrzésének hiánya alátámasztja, hogy a jogszabályt következetlenül alkalmazza a politikai elit. Egy 2017-es kutatás alapján az állam számára elegendő bizonyítékként szolgál az oktatási intézmények zárójelentése, amely tartalmazza, hogy ukránul folyt az oktatás. Emellett büntetés sem jár azért, ha a törvényt egy iskolában nem hajtják végre. A Velencei Bizottság véleménye szerint a 7. cikkely homályos megfogalmazása által szült jogbizonytalanság minden bizonnyal súlyos alkalmazási problémákat vethet fel. Emellett amellett sem tekinthetünk el, hogy a jogszabály csupán egy kerettörvény, amelyet az oktatás különböző szintjeire vonatkozó törvényeknek kell követniük. A törvény alkalmazásához elengedhetetlen, hogy ezek az ágazati szabályok megszülessenek, illetve a meglévő törvényeket a keret-törvényhez igazítsák.



Az oktatási kerettörvény 7. cikkelye megkülönbözteti az őshonos, illetve a kisebbségi nemzetiségi csoportokat az anyanyelvi oktatáshoz való jog alapján. Eszerint az őshonos népcsoportok – ilyenek például a krími tatárok – az elsőtől egészen a tizenkettedik osztályig jogosultak az anyanyelvükön való oktatáshoz, míg a nemzeti kisebbség tagjait – többek között az oroszokat, magyarokat, románokat – csupán iskolás évük első négy évében illeti meg ugyanez a jog. Az oktatás ötödik osztálytól államnyelven folytatódik a jogszabály szerint. A törvény persze biztosítja annak lehetőségét, hogy egy vagy néhány tantárgyat kettő vagy több nyelven oktassanak (ukránul, angolul, Európai Unió hivatalos nyelvén), azonban azon népcsoportokkal (orosz, fehérorosz) szemben, amelyek nem EU-s kisebbségi nyelvet használnak, a törvény rendelkezése ismét szembetűnően diszkrimináló. Így tehát láthatjuk, hogy a hátrányos megkülönböztetés nem csupán egészként érinti a nemzetiségi kisebbségeket, hanem egyes kisebbségi csoportok tagjaira külön-külön lesúlyt.

Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet



Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetet (a továbbiakban: EBESZ) 1975-ben a Helsinki Záróokmánnyal hozták létre. A bécsi székhelyű nemzetközi szervezet összesen 57 államot tömörít magába, közöttük európai, ázsiai, és észak-amerikai tagállamokat is. A szervezet legfőbb funkciója az európai biztonság és a stabilitás megőrzése, a „korai előrejelzés” [early warning], a konfliktus- és válságkezelés és az azok megoldását követő rehabilitáció. Az 1992-es Párizsi Charta keretében, a biztonságpolitikát érintő kérdések szerteágazó volta miatt, több autonóm intézményt is létrehoztak a szervezeten belül, amelyek a biztonság egy-egy specifikus vetületéért felelnek. A Párizsi Chartával jelent meg a hágai székhelyű Nemzeti Kisebbségi Főbiztosi Hivatal (HCNM), amely a biztonság kisebbségjogi aspektusaival foglalkozik. Akkoriban a jugoszláv háború miatt, a kisebbségek érdekében való fellépés érdekében döntöttek így a tagállamok.
Ezt a Hivatalt maga a Nemzeti Kisebbségi Főbiztos (a továbbiakban: főbiztos, HCNM) irányítja. A főbiztos feladata, hogy „korai előrejelzést” adjon és „sürgős intézkedést” [early action] kezdeményezzen, azért, hogy a nemzetiségi kisebbségeket övező feszültségek ne fajuljanak konfliktussá, fenyegetve ezzel a békét, a stabilitást vagy az államok közötti kapcsolatokat. Ezen okból kifolyólag a főbiztos csak akkor avatkozhat be egy adott helyzetbe, ha megítélése szerint a nemzeti kisebbségeket érintő feszültségek potenciálisan konfliktus kialakulásához vezethetnek.

A főbiztos továbbá azonosítja és kezeli az etnikai feszültségek és konfliktusok rövidtávú kiváltó okait és a hosszú távú strukturális problémákat. A főbiztos ennek fényében tesz általános vagy tematikus ajánlásokat a tagállamoknak, illetve strukturális támogatást is nyújt együttműködési projekteken keresztül.

A főbiztos eleinte általános ajánlásokat fogalmazott meg, amelyek minden országnak szólnak a mai napig, pl. az 1996-os a nemzeti kisebbségek oktatási jogairól szóló Hágai Ajánlások és Értelmező megjegyzések, azonban mára elterjedtek az országspecifikus tematikus ajánlások. Hasonló példa a nyelvi jogi ajánlás.

Ukraine, Human Rights Assessment Mission: Report on the Human Rights and Minority Rights Situation, March-April 20142014 márciusában az ukrán kormány kérésére az EBESZ egy úgynevezett Special Monitoring Mission-t indított Ukrajnába, amelynek keretében a főbiztos (ekkoriban Astrid Thors) egy átfogó jelentést készített az országról (), az akkoriban történt politikai változások miatt. A jelentés végén Ukrajna számára ajánlásokat fogalmazott meg. Azonnali lépésként az ukrán hatóságoknak elsődlegessé kellett tenniük az emberek védelmét, beleértve és kihangsúlyozva a kisebbségeket is, valamint biztosítaniuk kellett, hogy a szabályozás demokratikus kontroll alatt maradjon, természetesen az emberi jogok és a jogállamiság teljes tiszteletben tartásával. Általános ajánlás volt például, hogy biztosítani kellett a jogi keretet, amely képes hatékonyan megvédeni a kisebbségi jogokat, valamint át kellett venniük a joggyakorlatba a hosszútávú nemzeti integrációs stratégiát és irányelveket. Ezeken felül a HCNM kiemelte, hogy a jogi reform elkerülhetetlen.

A jelenlegi kisebbségvédelmi főbiztos, Kairat Abdrakhmanov




Ezen kívül a főbiztos sokszor felszólalt az Ukrajnában élők kisebbségek védelmében. Fő állításai között szerepel, hogy depolitizálni kell a nyelvi problémát annak érdekében, hogy a felek ismét egyensúlyba kerüljenek. A HCNM azonban teljes támogatását fejezte ki azzal a törekvéssel kapcsolatban, hogy az ukrán államnyelvet megerősítsék, mert ez véleménye szerint segít az integrációban.

A háború kapcsán szintén megszólalt a főbiztos. Ő megerősítést kapott, hogy az állam nem fogja tovább csorbítani a kisebbségek jogát, azonban felhívta a figyelmet, hogy a háborúban mindig a kisebbségeken csattan az ostor, és valódi biztonságot kell nyújtani számukra.

Szakirodalmi szemelvények: Kisebbségek Ukrajnában



John J. Mearsheimer: Getting Ukraine wrong

A szöveg a közelmúlt eseményeit kutatja, azon belül is, hogy mi vezetett ahhoz, hogy ekkora ellentét legyen a nyugati világ és az oroszok között, Ukrajna szerepét a középpontba helyezve. Kronológiailag az első probléma a 2008-as grúz válság volt, ismeretes hogy a nyugat, és főképp Washington már akkor is próbálta a NATO szövetségbe bevonni keleten Ukrajnát és délen Grúziát. Ezt egy 3 napos fegyveres konfliktus követte az oroszok és a grúzok között. 2013 novemberében kormányellenes tüntetések voltak Kijevben, amely mellett teljes mellszélességgel kiállt az akkori amerikai nagykövet. A cikk szerint ez az Obama adminisztráció fatális hibája volt. Ezt követte Viktor Janukovics elnök megválasztása, aki rövid dilemma után elköteleződött Moszkva mellett, mert Putyin kedvezőbb feltételeket kínált neki mint az EU és Washington.
Washington és az Obama adminisztráció mindeközben tovább akarta növelni a befolyását Ukrajnában, tovább akarták erőltetni az ország agresszív nyugatosodását. 2014 telén megindult a Krím-félsziget annektálása, amit az ott élő orosz kisebbség szívélyesen fogadott.
A szerző álláspontja, hogy Amerika és az EU elszámolta magát geopolitikailag és diplomáciailag is, mert Putyinnak és a Kremlnek több „ütőkártyája” volt a nyugattal szemben, mint fordítva. Említhetnénk a ma is aktuális gázt és nyersanyag exportot, illetve az akkor aktuális iráni és szíriai konfliktust.
A megoldás pedig az lenne ha mindkét fél lemondana Ukrajnáról, és az meg tudna maradni neutrális ütközőállamként. Ukrajna el kéne ismerje és ápolja a kisebbségi jogokat, így nem magára haragítva az orosz medvét, a nyugati nagyhatalmaknak pedig le kéne mondania az agresszív NATO expanzióról.

Will Kymlicka kanadai politikai filozófus Multiculturalism and Minority Rights: West and East című tanulmányában összeveti a nyugati demokráciák és a kelet-európai államok viszonyulását saját kisebbségeikhez.
A tanulmány elején a szerző kifejti, hogy a szocializmusból felszabaduló kelet-európai országok a kisebbségvédelmi eszméket, szabályozási struktúrákat jelentős nyugati nyomás alatt, a nemzetközi közösségekhez való csatlakozás érdekében tették magukévá. Felveti, hogy az egymástól és a Nyugattól is jelentősen különböző kelet-európai országokban a nyugati rendszer nem feltétlenül működőképes.
A kelet-európai államokban a kisebbségek autonómia törekvéseit erős ellenérzések fogadják a többségi társadalom részéről, mert tartanak attól, hogy azok kicsúsznának az állam koordinációja alól. A keleti térségben eddig az autonómia törekvések többségében csak erőszakos, fegyveres fellépés hatására értek el eredményeket – ahogy azt Ukrajnában a donyecki és luhanszki területek esetében láthattuk.
Kymlicka konklúzióként leszögezi, hogy a nemzetközi közösségekhez történő csatlakozás jó ösztönzőnek bizonyult a nyugati kisebbségvédelmi standardok exportjára, de ezek érdemi hatást csak akkor fognak elérni, ha a kelet-európai emberek kisebbségekhez történő hozzáállása megváltozik.

A Ukraine Crisis Media Center 2017-es cikkében azzal foglalkozott, hogy az ukrajnai magyarság részéről van-e elszakadási szándék. A cikkben megállapították, hogy noha a kárpátaljai magyarság erős, összetartó közösség, amely aktív kapcsolatot ápol az anyaországgal; nem törekszik érdemben az autonómia kivívására, vagy a Magyarországhoz való csatlakozásra.

Szakirodalmi szemelvények: Biztonságpolitika Ukrajnában



Az orosz-ukrán szembenállás történelmi feldolgozása:

A történelem kedvelők figyelmébe ajánljuk: Font Márta és Varga Beáta: Ukrajna története című művét. Az olvasó megismerheti Ukrajna önállóságának problémáit és a nagyhatalmak kereszttüzében való függetlenségi kísérleteit 882-1990 között. Továbbá a könyv említést tesz az orosz nagyhatalom ideológiai gondolkodásáról is, hogy például mit jelent a pánszláv elmélet? Mi köze van a cárságnak Oroszország nagyhatalmi törekvéseihez? Ezekre a kérdésekre is választ kaphat.

A kultúra és szokások azok, amelyek megkülönböztetik az egykor Kijevi Rusz által magába foglalt népeket egymástól. A kultúra, a szokás, és a saját nyelv adja egy nép identitását. Azok számára, akik a régió kulturális sajátosságai iránt érdeklődnek, javasoljuk: Fedinec Csilla, Font Márta, Szakál Imre, Varga Beáta: Ukrajna története: régiók, identitás, államiság című művét. Már az előszóból kiderül milyen hagyományokkal rendelkezik a régió.

Az orosz és ukrán szembenállás a két nemzet kezdetétől fennáll. Több oldalról érdemes megismerni a Kelet-Európai térséget. Történelmi és kulturális szempontokból egyaránt. Egy pontosabb képet kaphatunk ezáltal arról, hogy mik voltak az orosz és az ukrán érdekek. Továbbá félelmeik megismerése által, a jelenlegi háborús helyzet előzményeit tágabb kontextusból világíthatja meg az olvasó számára.

Az orosz-ukrán történelem közös őse a Kijevi Rusz államát, Oleg fejedelem egyesítette a 9-10. században. Az orosz, ukrán, belorusz nép, egységet alkotva közös nyelvvel és kultúrával rendelkezett. Ezt a történelmi tézist az ukránok a mai napig vitatják.

Póti László: A negációs stratégiától az „Ukrajna fáradtságig”
Az ukrán biztonságpolitikai evolúció (1990-2008)

1991 márciusában Ukrajna lakosságának még 70 százaléka támogatta a szovjet föderációt. Az év közepén az ukrán parlament azonban elvetette a föderációt és augusztusban kikiáltotta a független ukrán köztársaságot, decemberben pedig már 90 százalék voksolt a függetlenség mellett. Ebben az időben alakult ki az ukrán negációs stratégia, ami annak kihangsúlyozására épült, hogy Ukrajna nem orosz (ezen időszak jellemzői a tömbönkívüliség és atomfegyver-mentesség). Ezt követte a független Ukrajna külpolitikájának kialakulása 1991 és ’94 között, ami négy irányra épült: kétoldalú kapcsolatok ápolására (Oroszország és nyugati országok), regionális együttműködések (EBESZ, NATO), FÁK-kal való kapcsolat, és teljeskörű részvétel az ENSZ-ben. 1994-től megjelent a vektorizmus, amelynek a lényege, hogy Ukrajna híd kelet és nyugat között. 1995-ben felerősödött a nyugati irányultság, Kucsma elnök bejelentette, hogy cél az EU tagság. 2000-től azonban felerősödött az eurointegrációs szkepticizmus. A 2004-es “Narancsos forradalom” után az ország ismét nyugatias fordulatot vett, amit azonban megakaszt a 2007-es Janukovics-kormány hatalomra kerülése, azonban az év második felében az ország ismét nyugat felé fordul.


Rácz András: A Fekete-tengeri Flottáról szóló orosz–ukrán megállapodás margójára


A hidegháború után nem alakult egyszerűen a Fekete-tengeri Flotta sorsa, hiszen annak legfontosabb kikötője a már ukrajnai Szevasztopol. 1992-ben kezdődtek meg a tárgyalások a 300 hajó felosztásáról, a legfontosabb ukrán tárgyalási cél azonban az volt, hogy a Krím félsziget hovatartozása ne kérdőjeleződjön meg. Az 1997-ben aláírt szerződés értelmében a flottát 50-50 százalékban osztják meg a felek, Oroszország évi körülbelül 100 millió USD-ért 20 évre bérbe veszi a szevasztopoli haditengerészeti objektumokat, ill. 726 millió USD-t fizetett a leszerelt ukrán atomfegyverekért és Ukrajna egyéb költségeiért, amit az akkor 3 milliárd USD ukrán államadósságból vonták le. Rögzítették, hogy Krím és Szevasztopol Ukrajna elidegeníthetetlen része. 2010-ben a flottát 43 egység alkotta, a működőképes egységek száma pénzügyi nehézségek és ipari kapacitás hiány miatt azonban csökkent. Ezért Oroszország egyszerre igyekezett számban csökkenteni és modernizálni a flottát. Így került volna ide egy Mistral helikopter hordozó is. 2010-ben a felek további 25 évre bérleti szerződést kötöttek, cserébe az orosz fél 10 évig 30 százalékkal olcsóbban szállít gázt Ukrajnának. Ezen kedvezmény összege eléri 40 milliárd USD-t, amely nélkül az ukrán költségvetést nem tudták volna elfogadni, hiszen csak így tudtak az IMF által előirányzott 6 százalékos költségvetési hiányon belül maradni. A szerződés megkötésével az europer „narancsos” erők nem értettek egyet, kilátásba helyezték annak későbbi felbontását.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése